A résztvevők ezúttal sem győzték csodálni a táj szépségét: az ezernyi színben tündöklő erdőket, a télre készülő madarak, és emlősök sokaságát, s az öreg folyó tükrén cikkázó utolsó meleg napsugarak táncát. A természet csendjét olykor hangos kacagások törték meg, melyek az egymás csúszkálásán nevetgélő túrázok ajkáról származtak. A felázott talaj ellenére a csapat sebes tempót diktált.

Újfent találkozva a szentistvánbaksai lakosok vendégszeretetével a csoport kis idő elteltével a méltán híres megyaszói pincefaluban találta magát. Szomjunkat ez alkalommal azonban nem sikerült oltanunk, ugyanis a pincelyukakban már javában forrt a must. Fogadalmat téve, hogy kiforrásuk után visszatérünk, éhesen siettünk az alsódobszai vadászházhoz, ahol szalonnasütéssel és baráti beszélgetéssel múlattuk az időt. Közben Bereczky Attila jóvoltából az ősi, de ma már eltűnőben lévő solymászat szokásaival, technikáival ismerkedhettek a jelenlevők.

Hosszas eszmecsere után, fáradtan, ámbár annál több élménnyel gazdagodva szép lassan mindenki hazatért átadva újra az erdőt a természet zavartalan lágy csendjének.